Hatalmas, fekete szemeimmel pásztáztam a hirtelen változást. A járműből már nem az a Steph szállt ki, a depressziós, alig tizenhat éves lányka, hanem egy erősebb kisugárzású, szexibb és gyönyörűbb teremtés - mert embernek nem volt mondható, ugyebár. Magam elé emeltem vékonyka kezeimet, és egy lélekszorító érzés töltött el, látva a bőröm színét. Hófehér volt, makulátlan, akárcsak egy divatlap címlapjáról léptem volna ki. Már régóta nem éreztem a lelkemet. Semmilyen fájdalmat ezelőtt. De most, hogy láttam azokat az embereket a kocsiban - aszfalton - a jármű mellett, kitört belőlem egyfajta sírás. Nem is sírás volt, bőgés, zokogás, bömbölés - fekete könnyeim arcomat áztatták. Magam sem értettem, hogy a szemfestéktől-e, vagy valami csoda folytán váltott hirtelen színt a szemeimből kiáradó nedv - valamilyen szinten nem is érdekelt. Jobban foglalkoztatott az - előbb még - autóban ülő emberek látványa, ahogy életüket vesztve hevernek a tett színhelyén. Azok az emberek a családtagjaim voltak és köztük voltam én is. Láttam magam holtan! Abban a pár percben a szemem sem rebbent, nem tudtam felfogni halálom megtörténtét. Egyszer csak egy férfi állított fel a hideg aszfaltról, majd szembefordított magával. Fekete, arcomba hulló hajszálaimat egy lassú mozdulattal kisöpörte a képemből, és letörölte a koromfekete könnyeimet. Egy húszas éveiben járó, barna hajú, eléggé jól kinéző alak volt az ipse - már rendesen szégyelltem magam a jelenlétében a saját kinézetem miatt. Hogy nézek ki? Te jó ég, és itt áll velem szemben!
A tag - mintha meghallotta volna a gondolataimat - arckifejezése megnyugtató mosolyból kedves vigyorgássá vált, majd elkapta tekintetét és oldalra nézett.
- Mike, szerezz egy tükröt a kisasszonynak!
Fogalmam sincsen, hogy hogy lehetséges ez, vagy csak én bambultam-e el, de másodperceken belül megérkezett a körülbelül száznyolcvan centi magas koma egy elég nagy tükörrel. A férfi egy bólintással megköszönte, majd felém fordította. Ezt nem hiszem el! Istenem. Meseszép vagyok.
